2024. február 3-a margójára - Az én megemlékezésem

Apám szatmári svábnak született, de kisgyerekként, ezt titkolnom, szégyelnem kellett, mert egy bélyeg volt. Ha szóba hoztam, Nagyanyám rám pisszegett, "Nem szabad erről beszélni!"

Pedig lett volna miről, mert ők átélték, amire mi csak emlékezünk. A falujukba érkező katonákat, a sváb családok deportálását, a végtelen sok szomorúságot, az elveszített otthonokat, a családok kettészakadását, a német nevük elvesztését, a malenkíj robotot.  Tanúi, túlélői voltak a rettenetnek.

Gyermeki kíváncsisággal nyúztuk őket a náluk töltött napokon, hogy meséljenek, "Milyen volt a háború? Milyen volt a fogságban?". Ők csak annyit mondtak, hogy kislányom, az nagyon keserves volt, nem jó arról beszélni.

Nagyanyám 2 évet volt fogságban, 18 évesen két leány testvérével együtt hurcolták el az orosz munkatáborba, a mezőgazdasági földeken kellett dolgozniuk. Nagyapám a hadifogságból szökött haza és 1-2 hónapig volt otthon, amikor megérkeztek az orosz katonák és az iskolába terelték őt és a két fivérét. Ő ekkor 23 éves volt. Higany bányában dolgoztatták. Legyengülve, betegen érkezetek haza, de ők legalább életben maradtak.

Legyinthetnénk, hogy oly rég történt, közben elmúlt 80 év, már nem is élnek. De az életük lenyomata még itt van, bennünk él. Nemcsak emlékezünk, hanem emlékeznünk kell.

Ez a mi örökségünk része, a közösségünk történelme. Mindegy, hogy szatmári, soproni, baranyai, pesti vagy törökbálinti sváb a családunk. Az a fontos, hogy örököltük a szorgalmukat, a kitartásukat, a jobbra - többre való törekvést.

Megható volt a megemlékezés, rengeteg érzést kavart fel bennem.

Bízom benne, hogy a következő esztendőkben a megemlékezők száma nem csökkeni, hanem nőni fog: Mert emlékeznünk kell!

Danka Tímea